2020. október 31.
Az életrajzírók gyakran nevezik a „reformáció hajnalcsillagának” vagy az „evangélium doktorának”, az egyháztörténészek körében pedig leggyakrabban a „reformáció előfutáraként” emlegetik a nevét.
John Wycliffe a skolasztikához sorolható angol filozófus, teológus, prédikátor, fordító és reformer volt a XIV. században. Egy olyan korban élt és munkálkodott, amikor az Európában évszázadok alatt megszilárdított egyházi központi hatalom gyengülni kezdett. A Szentírás zárt könyv volt. A szertartásokat ugyan megtartották, de azok mondanivalójából valójában semmit nem érthettek meg az egyszerű emberek. Wycliffe ebben a helyzetben kelt népe és a bibliai hit védelmére.
1324-ben született Hipswellben, Yorkshire megyében. Tanulmányait a közelben kezdte, 1346-ban már Oxfordban tanul, ahol az ágostonrendi Thomas of Bradwardine – akitől a predesztinációról szóló tanítást vette – és William of Occam voltak rá legnagyobb hatással. Érdekelte a természettudomány, a matematika, a teológia, az egyházi törvények és a filozófia; írásaiból pedig kiderül, hogy a római és angol jogban és a történelemben is megalapozott tudással rendelkezett. A canterburi érsek kinevezte az érsekségi hall fejévé, felfigyelve tanultságára. Egyházpolitikai pályafutása 1365-ben kezdődött, amikor Wycliffe királyi káplánként segítette a parlament és a pápához idézett király munkáját a pápai követelések visszautasításában.
Oxfordban kapott mesteri fokozata után a Lincolnshire-i Fylingham parókiát kapta. Közben tanulmányait folytatta, és 1374-ben a hittudományok doktora lett. Ugyanez évben Bruges-ba küldték egy delegációval a francia és angol béketárgyalásokra. Ez a pápaságot is érintette a pénzügyek és az avignoni tartózkodás miatt. Az 1374 július 26-i tárgyaláson a megegyezés nem haladt előre. Wycliffe szókimondóan „Róma büszke világi papjának” mondta a pápát, és ettől lehet számítani másként gondolkodását, ami később még tovább vezetett.
Elveiben nem ment messzebb, mint sok ferences rendi szerzetes: ellenezte az egyház gazdagságát és korruptságát, a pápai túlkapásokat. Hitte, hogy minden hatalom uraság, hűbérese Istennek, aki mindegyiket szemmel tartja; s ha ezek elhajolnak az igazság cselekvésétől, szükség van reformokra, hogy a Krisztus törvénye uralkodjon. Vallotta, hogy ez a végső tekintély, minden helyes cselekedet kritériuma.
A tárgyalásokon való részvételéért kinevezték a Lutterworth-i parókiára.
Eszméi kapóra jöttek John of Gauntnak, Lancaster igen népszerű hercegének III. Edward fiának, aki vallásosan is rokonszenvesnek találta Wycliffet, de az egyházi profit megnyirbálásában is jó eszközt látott benne. Védelmet nyújtott Wycliffe-nek, amikor 1377-ben megidézték Londonba az egyházi törvényszék elé. Bántódása nem esett, hála a rokonszenves tömegnek, amely mellette volt. XI. Gergely pápa levelet küldött a királynak, az érseknek, a püspökökhöz és az oxfordi egyetemnek, hogy az eretneket hallgattassák el. Ekkor ki is mondta az átkot Wycliffe 19 tételére (ezek az egyház papjainak romlottságára, vagyonra, az egyházi javak szekularizációjára, az örökösödési jogra, az egyházi hatalom és annak korlátozására is vonatkoztak), és az angol püspököknek meghagyta, hogy szigorúan vizsgálják meg tanításait. Wycliffe kérte, hogy bizonyítsák be tévedéseit és akkor visszavonja tanait. Úgy a bizonyítás, mint a visszavonás elmaradt. A körülmények jól alakultak és tovább folytathatta munkáját.
Ezután fogott hozzá 1377-ben a Biblia angol nyelvre történő átültetéséhez, amelyhez alapul a Vulgata – latin fordítás – szövegét használta. Egyes szerzők szerint ő az Újszövetséget, míg barátja, Nicholas of Hereford az Ótestamentumot fordította. 1388-ban jelent meg régi barátja, John Purvey által készített javított kiadás. Wycliffe azért fordította le a Bibliát, hogy terjesszék azt a nép között, és alapját szolgáltassa a hit terjedésének is. Ellenfelei azt mondták, hogy: „A szerzetesek drágaköve a laikusok játéka lett.” Angol értékelők szerint: amiként Luther bibliafordítása nagy befolyással volt a német nyelvre, úgy Wycliffe fordítása is befolyással volt az angolra.
A bibliafordítás és az egyház szervezeti és kritikai vizsgálata után a hitigazságok terén is átértékelte gondolkodását. A transsubstantiátiót (átlényegülés) tanát részben elvetette (Krisztus csak hit által van a szent jegyekben), a pápai hatalmat nem ismerte el, bibliás emberekből csoportot szervezett és kiküldte őket prédikálni. Az egyetem erre kizárta Wycliffet, sőt a canterbury-i érsek kiadatott egy rendeletet a vándorprédikátorok elfogására. Az egyházzal kapcsolatban különbséget tett látható és láthatatlan egyház között. Az egyház a kiválasztottak közössége, a papi rangok nem találhatók a Szentírásban, ezeket az emberi becsvágy és gazdagság utáni vágy hozta létre, épp ezért az apostoli presbiteri rendszerre kellene visszaállni. A bűnbe esett áldozópap nem szolgáltathatja ki a szentségeket, az egyetemes papság minden hívőre vonatkozik Elvetette az ereklyék és a szentek tiszteletét, a latin nyelv használatát, a bűnbocsánat akkori gyakorlatát, a búcsút, a papi nőtlenség megszüntetése is szerepel munkáiban.
1381-ben Wycliffe-et eltiltották az egyetemi tanítástól és csak lelkészi állását hagyták meg, de ellenségei nem voltak megelégedve a londoni zsinat döntésével, így Rómához fordultak. VI. Orbán pápa Rómába rendelte, de betegsége megakadályozta abban, hogy elmenjen. 1384. december 28-án szélütés érte, és 31-én visszaadta lelkét teremtőjének.
A konstanzi zsinat 1415. május 4-én eretneknek nyilvánította, 45 tételét elítélte, könyveinek elégetését, valamint csontjainak kiásását, megégetését és folyóba szórását rendelte el. Ez 1428-ban be is következett: V. Márton pápa kiásatta, hamvait elégették és a Lutterworth melletti Swift folyóba szórták 44 évvel halála után.
A Lutterworth-i plébániatemplomban lévő emlékfelirat 1837-ből:
John Wycliffe, az egyházi reformáció legkorábbi bajnoka emlékének szentelve, aki 1324.ben született Yorkshire-ben. 1375-ben neveztetett ki Lutterworth rektorává, ahol 1384. december 31-én meghalt. Oxfordban nemcsak a skolasztika tudományát sajátította el tökéletesen, sokkal inkább az evangélium doktora dicsérendő címét. Egész élete szenvedélyes küzdelem volt a korrupció, a pápai szék ellen, a kegyesség csaló segítőivel, és a kolduló rendekkel szemben. Az Írás igazságain való fáradhatatlan teljesítménye koronáztatott meg halhatatlansággal, angol nyelvű bibliafordítása által. Ez a nagyszerű munka igazi hajtóerőként működött a hiszékenyek és tudatlanok keserű gyűlölködése ellenére: de bőséges elismerést kapott minden rangú és korú honfitársától, akiknek föltárta az örökkévalóság szavait. Az ő porhüvelye e helyhez közel volt eltemetve: de nem engedtetett meg neki, hogy békében nyugodjon: számos év elmúltával csontjait kiemelték a sírból, és lángoló tűzbe vetették: hamvait a szomszédos folyóba vetették.
(Kiss Emil írását átdolgozta Zentai Zsuzsa)
Felhasznált irodalom: 1. John Wycliffe, Wikipedia, the Free Encyclopedia, 2012. febr. 9. p.1. (angol) 2. R.W. Southern: A nyugati társadalom és egyház a középkorban, 1987. p.49. 3. David J. Deane, John Wycliffe, The Morning Star of the Reformation, London, p. 14-15. London 4. John Wycliffe, English Bible History, 1997-2008. p.5 of 8. 5. A. D Conti, John Wycliffe, Stanford Encylopedia of Philosophy, 2011. Warga Lajos, A keresztyén egyház történelme, Sárospatak, 1906. 1. kötet Marczali Henrik, Nagy Képes Világtörténet, VI. kötet John Wycliffe, Wikipediából, 2012. január 13. Johan Huizinga, A középkor alkonya (Ford. Szerb Antal), Helikon, 1982.
